Fekete tulipán




Belökték az ajtót. Testük egymáshoz simult, érezték a másik gerjedelmét a ruhán keresztül is. Vágytól felhőzött szemeik az ágyat keresték, miközben a csókolódzást egy pillanatra sem hagyták abba. Kezük egybekulcsolódott, a fiú remegve simogatta a lány finom, törékeny ujjait. Édes a szád, gondolta, istenem mennyire édes! A legfinomabb csokoládé, a frissen pergetett méz nem ér fel vele… mintha magát a hajnali napot csókolnám, miért érzem ezt, miért? Én még soha… a fiú elmerült agyának kósza hasonlatai, felfokozott érzelemi között. Odalentről a buli zaja szűrődött fel, de nem törődött vele.

Valahogy eljutottak az ágyig. A fiú felkapta a lányt, aki nagy, nedves szemekkel nézett rá. Gyöngéden lefektette, és majd felfalta tekintetével. Kurta szoknya, feszes top takarta feszes test, göndör barna haj, csinos arc. Nem is csak csinos… bájos, őszinte, nyílt. Gyönyörű szemek: hatalmasak, beszédesek. Őszinteséget sugárzók. És ismerősek. A vonások, a mozdulatok. Őt kerestem, igen azt hiszem, őt kerestem mindezidáig.

A fiú kibújt a ruháiból, lefeküdt a lány mellé, és átölelte. Érezte, milyen odaadóan simul a karjaiba, mennyire vágyik a közelségére. Ami furcsa volt, hogy nem érezte igazán erotikusnak ezt közeledést… arra gondolt, a lány biztos szűz még. Jóleső gondolat volt. Szerette volna, ha ő az első, és eltökélte, hogy nagyon figyelmes és gyöngéd lesz. Szinte fuldokolt az érzelmektől: nem is igen értette, mitől ilyen széles érzelmei palettája valaki iránt, akit mindössze néhány órája ismer. De hát ugyanezt látta a lány arcán is. Mindegy is. Ez bizony, gondolta, szerelem első látásra.

Megcsókolta. Simogatta. Ujjai olyan finom bőrt tapintottak, mint a szatén, a legfinomabb selyem. Szelíden elkezdte kihámozni a lányt a ruháiból. Miután a top lekerült, áhítattal hajolt a mellek fölé, és kikapcsolta a melltartót. A lány sóhajtott, a hang felajzotta a fiút. Úgy érezte, minden hang, minden érintés, minden illat, ami a lányé, lelke mélyéig hatol. Gyönyörködve nézte a meztelen, feszes kebleket, és megcsókolta őket. A lány megborzongott, és kidomborította a testét. Imádom, gondolta fiú, és ujjai már a lány lábán siklottak felfelé, felgyűrve a szoknyát. Ajkai közé a merev bimbókat, finoman megszívta őket, s körözni kezdett rajtuk a nyelvével. A lány sóhajai egyre mélyebbek, reszketőbbek lettek, ujjai a fiú hajában kezdtek motozni, akinek keze a szoknya alá siklott. Fölfelé haladt a sima combokon, mígnem elért a tövéhez. Kitapintotta a fehérnemű szélét, azután végigsimította a nőiesség háromszögét. Finom, borotvált selymességet tapintott, de ahogyan az előbb, most is meglepte, hogy nem igazán találta a nemi izgalom jeleit: nem tűnt túlságosan nedvesnek.

Elbizonytalanodott: újra és újra megcsókolta a lányt, de ő maga is érezte, hogy ez nem az igazi már, kihűlnek, a vágy elröppen, míg az érzelem intenzitása nem: megmaradt a közelség igénye, az együvé tartozás eufóriája. Keze tétován kicsusszant a szoknya alól, az utolsó csókok szinte már csupán odakent, de gyöngéd puszik voltak. Aztán a lány eltakarta mellét, elfordult, de a fiú még látta hatalmas, ijedt szemeit: fénylő ezüstérmék, szaruhártyába égett, meleg fényű holdak.

A fiú sóhajtva ült ki az ágy szélére, földre dobott nadrágja felé nyúlt, cigarettát keresve a zsebekben. A földszintről harsány kiabálás, bömbölő zene hallatszódott fel. Kezd beindulni a party – gondolta szórakozottan. Neki, úgy tűnik véget ért. Megtalálta a cigit, rágyújtott. Mély, reszkető sóhajjal fújta ki a füstöt, fél kezével és dörgölni kezdte a szemeit, mintha egy álomból akarná fölébreszteni magát.

Érezte, hogy a lány nézi őt, de nem fordult hátra. Hallgattak, szívük szaporán vert a sötétben. Egy idő után puha kezeket érzett a hátán. Hűvös, vigasztaló volt ez az érintés, mint egy anya tenyere lázas gyermeke homlokán. A fiú összerezzent, de nem mozdult. Nem. Csak fújta tovább a füstöt, és szívta magába a súlyos félhomályt.

- Ne haragudj – motyogta. – Nem akartam….

- Ne aggódj – dallamos, lágy hang, mondhatatlanul édes. És nem utolsósorban: ismerős. – Nincs semmi baj. Semmi baj… - ismét cirógató kezek a hátán.

- Jó. Rendben. – a fiú elgondolkodik. Elméje kikapcsol. Ez sem baj. Van idejük. Igazából persze nincs: késő van már, s odalenn mindenki részeg. Ő mégis úgy érzi, ez nem számít: egy vándorút végén áll, ahol az idő nem jelentékenyebb, mint egy rozsdás gombostű a sivatagban.

- Figyelj – kezdi, aztán hosszú időre elhallgat. Aztán megfordul, és a lányra néz. – Még azt sem tudom, hogy hívnak.

És akkor a lány megmondja a nevét.

Fojtogató, bénító rémület kúszik fel a fiú torkán, szemei nagyon tágra nyílnak. A lány hátrahőköl, értetlenül méregeti a döbbent arcot, és hirtelen iszonyú sejtése támad. Nem… ez nem lehet. De akkor valósággal rázuhan az igazság… és már tud mindent. Ahogyan a fiú is. Hirtelen megértik, honnan az érzés, hogy régről ismerik egymást, hogy együvé tartoznak. Hogy miért érzik úgy, hazataláltak. Hogy miért fulladt ki a gerjedelem, hogy mi ez az ideges, vibráló feszültség, amely betölti a közöttük feszülő tér mindenségét, hogy legszívesebben miért ölelnék egymást mindörökké, anélkül, hogy testük egyesülne.

A fiúnak egy kép sejlik fel gyerekkorából: egy nagyon ragyogó nyári nap, vidéken, ahol felnőtt: a patak, a trágyázott földek illata, a szénáé, a virágoké. A fémesen vakító égbolt tágassága, a rajta vitorlázó papírsárkány. Ahogyan fut, apró lépteivel, kopott cipő a lábán. És mellette fut még valaki: egy apró, szőke lány, akinek szemei éppoly nagyok, zöldek, mint azé, aki most mellette fekszik. Tán valamivel ártatlanabbak. Hat, talán hét évesek, és sárkányt röptetnek. Remekül szórakoznak. Ő látja, a kislány haján hogyan játszik a napfény, hallja, hogyan sivalkodik vékony, izgatott hangján, amikor a sárkányt felkapja a szél, elszabadul, és sosem látják viszont. A nap felé repül, mint Ikarosz, s ők egymás kezét fogva, tátott szájjal nézik. A kislánynak elerednek a könnyei, de a bánat oly hamar elröppen, mint a játéksárkány: gyerekek még, s gyorsan felejtenek. Amikor az est leszáll, a széna s a tehéntrágya illatával, a pajtában már a játszanak. S egy idő után, anyjuk hangja. A vacsorához szólító, kérlelhetetlen hang, amelyben mégis mindig ott bujkált a humor szikrája. Szeretett hang.

- Te vagy az…? - hangsúly nem igazán tétova. Olyan régen nem mondta ki a nevet, ezekbe a nagy, gyöngéd szemekbe nézve. Nagyon régen. Tizenöt éve. Az előbbi emlék szép volt, de azok között, amelyeket magában hord, rózsa a szemétdombon: máz a keserű tortán. Nyolc éves korukban kezdődött a haldoklás. A nagy csöndek a vacsoraasztal körül... aztán a veszekedések. És természetesen, a végén válás. Ezt adjuk az apának, amazt az anyának, mintha egy darab húst osztanánk ketté. Hogy is mondtuk gyerekkorunkban? A fiú eltűnődik. "Igazságosan". Igen. Osszuk el igazságosan. Ezt akarták. Legalábbis magukat meggyőzték arról, hogy ezt akarják. De az ember nem hús. Igazságosság nincs. A testvérek pedig... a testvérek összetartoznak.

Megeredtek a könnyek. A fiúé, a lányé. Óriási volt a szégyenük, de nem bénította meg őket. Túlságosan szerették egymást: a sors legkegyetlenebb tréfája sem kezdhette ki ezt az érzést. Hosszú évek, távol egymástól. Kik voltak ők? Egy romba dőlt szerelem áldozatai, akiket útipoggyászként hurcolt el magával két megkeseredett ember. Szerencsétlenségükre, a lehető legmesszebb egymástól. A szüleiket nem szerették, de egymást igen. És most újra együtt vannak, akárhogy is. Így talán még jobb is, mint máshogy.

A lány kiült az ágy szélére, odakucorgott a fiú mellé, és tétován megölelte. A fiú nem habozott. Magához szorította, és simogatni kezdte puha, illatos haját. Nem szóltak semmit. Nem is igen lett volna mit mondaniuk. Ha egy év után találkozik újra két egymáshoz korábban közel álló ember, elborítja őket a mondanivaló. Ha két év után, tán még akkor is. De akkor már sűrűsödnek a hosszú, zavart hallgatások. Az ő esetükben tizenöt év telt el... ami alatt felnőttek lettek. Semmit nem tudtak a másikról. Hogy hova jártak középiskolába. Mivel foglalkoznak. Ki volt az első szerelmük. Ez nem is volt fontos. Lesz még erre idő: most elég a csönd süppedő bársonya. És a lelkük hangja. Mert a szív beszélt. A szeretet, a vágy, az emlékek, helyettük is.

A fiú észrevett valamit a lány vállán. Kíváncsian hajolt oda, és rájött, hogy egy tetoválás. A félhomályban azonban nem igazán tudta kivenni, mit ábrázol. Az ágy melletti asztalkán volt egy éjjelilámpa. A fiú a kapcsoló után nyúlt, s húga haját félresimítva, szemügyre vette az egyszerűnek látszó rajzot.

Egyből látta mi az, de nem tudta. Bele kellett telnie néhány másodpercbe, mire ráeszmélt. S akkor az érzelmek olyan vad árja tolult fel benne, hogy könnyei kicsordultak, végigfolytak arcán, azután le, húga hajába. Apró gyémántok a sűrű zuhatagban. Szorította, szorította testvérét, aki visszaölelte, s hangja fátyolos volt, mikor megszólalt.

- Tudom, mit nézel. Emlékszel? Én sosem felejtettem el.

- Igen. – A csönd két szelíd harapása közt hozzátette: - Én sem.

Pedig hát, az az igazság, hogy elfelejtette. Elfeledte a napot, az órát, a vidéket. Nem sokat gondolt vissza. Túlságosan is fájt. De most megigézve nézte ezt a fekete virágot, s könnyei prizmáján át visszatekintett a múltba. Sötét nap volt. Erre emlékezett. A szélben a tavasz illata. Talán túl édes szag. Az ég azonban sötét, mint a leglopakodóbb nyári vihar. A fák árnyai fojtogatóan nyúltak el a ködös napban. Ez már a vége felé volt: a család már a széthullás szélén állt, mint egy elaggott ember szervezete. Talán épp szüleik veszekedése elől menekültek ki játszani a kertbe. Nem kergettek sárkányt, nem bújócskáztak. Húga homokvárat épített abból a homokból, amit egy tervezett építkezéshez hoztak. A ház azonban már sosem épült tovább.

Emlékezett, mennyire mély, reménytelen szomorúság ült testvére arcán, s ő a tízévesek minden jó akarásával segíteni szeretett volna. De nem tudott: képtelen volt földeríteni húgát, főleg, mert az ő maga is igen nyomott hangulatban volt. Így szinte elmenekült: sétára indult házuk körül, majd a szomszédos kerteken át. Sárga fényben hullámzó fakó rétekre emlékszik… s a trágya fáradt illatára. Végtelenül levert volt, reménytelen fáradtság ülte meg, akárcsak az őt körülvevő tájat.

Úgy egy óra múlva tért vissza. Húga csak ült a homokban, nem játszott már, a felhőket nézegette. Ő odament hozzá, s megérintette a vállát. A kislány felnézett rá, törődött, de szeretet teli szemekkel.

- Hoztam neked valami.

- Mit? – kíváncsi, nagy szemek. Melyek túl sok keserűséget láttak.

- Nézd csak meg. Az úton találtam – és előhúzta a dolgot háta mögül. Egy tulipán volt, fekete, mint a sivatagi éjszaka. Még sose látott ilyet: s tudta, húga se.

- A mindenit bátyus – a kislány kezdett kivirulni. – Ez mi, tulipán? Még sose láttam hogy… van ilyen? Ilyen fekete?

- Úgy tűnik – Rámosolygott húgára. – És ahol találtam, van még belőle. Nagyon sok. Fehér is – A kislány el volt ragadtatva. Maga is. Megfogták egymás kezét a borús ég alatt.

- Szedünk? – az élénk, csilingelő lányhang felderítette a szívét. Minden rendben volt. Ez nem marad mindig így, de ezt tíz évesen nem is kell tudniuk. Most csak a pillanat, az új felfedezésének varázsa számít.

- Szedjünk – kacagott, és futni kezdtek. Emlékezett, húga haja hogy lobogott a puha szélben, s mennyire szerette őt akkor... talán utoljára érezték magukat utoljára szabadnak, gondtalannak. Rohantak apró lábaikkal a felhőülte végtelenbe, ahol különös, ismeretlen virágok hajtották szirmaikat, ahol nem volt kétségbeesés, s nem volt fájdalom. Virágot szedtek a méla alkonyban, míg a kert gazdája el nem kergette őket. Mindez szép volt, de ezt az esetet követően már nem emlékezett hasonlóra. A hónapokat, éveket, amik ezután jöttek, nagyon mélyen elzárta magában. Sosem került igazán közel máshoz. Úgy élt, ahogyan a ma este is indult… bulik, felszínes kapcsolatok. Menekülés. De most vége.

A fiú ölelte, ringatta testvérét, s megcsókolta vállán a fekete tulipánt. Röviddel később felöltöztek, és kisurrantak közös ismerősük házából, ahol a földszinten egymás hegyén feküdtek a részeg ismerősök. Odakinn friss levegő csapta meg őket. Egymásra mosolyogtak, aztán kacagva futni kezdtek, végig az utcán, végig a városon, míg bele nem fulladtak a kelő nap fényébe.

Valahonnan a távolból a tavasz üzent a széllel, s feselő tulipánok illatát hordta szét az álmából ébredő világba.



Szexi fotók, pornó képek


Szőrüs pina     Faszra éhes menyasszony     Privát Swinger pornó     Pete Jensen csöcsös pornósztár     

Dögös nő a zuhany alatt     Pina maszti xxx     Mellszex egy dögös szőkével     szex kép a liftben